2009 április vége…. életem visszafordíthatatlanul megváltozott, mikor szemem fénye, Olivér először látta meg a napvilágot 🙂 E világi utam nehézségei és gyémánt pillanatainak kezdete… 

Előrebocsátom, hogy eme bejegyzésem az első és egyetlen olyan iromány, ahol a negatív történetek kapnak helyet. Megosztom Veletek életünk főbb buktatóit, ami ehhez a bloghoz is vezetett. Így teljes képet kaptok arról, hogy honnan indultunk és mit tettünk azért, hogy a jelenben boldogabban élhessünk 🙂 

Gyermekem véletlenül fogant meg egy bohó napon….:) Mikor a teszt 3 mp alatt megmutatta az eredményt, szó szerint megfordult körülöttem a világ. Döntöttem…történjen bármi, én ezt a csemetét világra hozom és felnevelem akkor is, ha az apa egyszer úgy gondolja, nem kellünk neki többé. Soha jobb döntésem nem volt még életemben 🙂 De gőzöm se volt, mekkora fába vágtam a fejszém… 

Várandósságom rengeteg idegeskedéssel telt, mert hol örültünk együtt az apával, hol az őrületbe kergetett a viselkedésével. Nem jöttünk ki egymással. Igyekeztem, hogy azért mégis jóban legyünk /kevés sikerrel/, hisz a gyereknek apa kell. Emlékszem, egyszer olyan ideges voltam, hogy véletlenül levertem a lobogó vizet a tűzhelyről és csak annyi időm volt, hogy a pocakomtól ellökjem, de a combomat gatyón keresztül leforráztam. Üvöltöttem a fájdalomtól vagy fél óráig…majd ügyelet, másodfokú égési sérülés /szerencsére semmi nyoma, a neogranormon csodát tett!! 😉 /… Szóval semmi katartikus élményem nem volt a közös babavárásban. Ami ebben az időben erőt adott, az a tesóm, mamim és igaz barátaim lelki támogatása volt. Mennyit nyüszögtem nekik, atyaég!! 🙂 

Nos, megszületett életem értelme 🙂 Fél éves volt, mikor elköltöztünk az apa szülőfalujába, Pesttől 280 km-re, mert ott kapott jobb beosztást=több pénzt. 1,5 évig laktunk ott. Az apa családja nagyon segítőkész volt velünk és a mai napig szeretnek minket, szoktunk találkozni is a gyerekek miatt 🙂 Sok kellemes napunk volt, tök nyugis a hely és egy hatalmas kert előnyeit is élvezhettük 🙂 De az átlag hangulat…mennyi veszekedés, sírás volt ott, mert sokszor letojta az apa a fejünket… Igaz, a gyerekkel az első perctől kezdve foglalkozott, szerette Őt, de ha rám mérges volt, akkor a gyereket is hanyagolta. Mennyi küzdelmen mentem ott keresztül….2X volt üvöltözés. Az elsőnél sírt a gyerek, a másodiknál már nem. Ekkor mondtam azt, hogy na nem!!! Itt kell véget vetnem közös történetünknek, mert én is rámentem idegileg, ami a gyerekre is kihatott, illetve nem akartam, hogy Oli ilyen családi „idillben” éljen. Kicsit halogattam az indulást, mert rettegtem, hogy miképp fizetem mini lakásom hitelét, ha nem vesznek vissza a munkahelyemre. De ha vissza is vesznek és tudom is fizetni…hogy bírok majd egyedül a gyerekkel és a háztartással…és mi lesz az ÉN életemmel, velem, a NŐvel, a SPORTOLÓval?… Nincs aki Olira akár 10 percig is vigyázhatna, hogy lehet így élni boldogan?…Nem szeretek sokáig szenvedni, döntöttem. Csomagoltam. Még nem volt 2 éves Oli, mikor hazaköltöztünk…. Életem legjobb döntéseinek egyike volt 😉 

Sokszor voltam padlón, hívtam bőgve barátnőimet, de valahogy minden napban találtam valamit, ami erőt adott nekem. 🙂

Azt hittem ennél nehezebb nem is lehetne, mikor egy nyári együtt töltött hét után az apa hazahozta a gyereket és többé nem vette fel nekünk a telefont. Semmilyen magyarázatot nem kaptunk, csak jóval később. Nem bírta elviselni, hogy elköltöztünk és nem élhet a gyerekkel, vasárnapi apuka pedig nem akart lenni, azt választotta, hogy lelép. Mennyit küzdöttem, hogy a lelkére beszéljek, ez a gyerek hiányolja, szüksége van rá, de hajthatatlan volt. 2 évig nem jött, ebből nekem az első 3 hónap a pokol volt. Magamat is okoltam, mert nem tudtam elérni, hogy a gyermekemnek apja is maradjon…Egyik bírósági tárgyaláson sikerült pár könnycseppet csalnom a szemébe, mikor Oliról meséltem… Ezután sem jött.. 

2 év elteltével beadtam a papírt, hogy akkor innentől ne is jöhessen. Ekkor kopogtatott, hogy Ő mégis akarja látogatni a gyermeket. Megkérdeztem, hogy történjen bármi, itt lesz a gyereknek? Nem fogja megint meggondolni magát? Nem fogja feladni, csak mert velem baja lehet? Annyit mondtam, aludjon rá még egyet, és utána mondja meg, hogy tényleg jönni akar-e. Hívott, jött. Elmondtam, hogy tudom, semmi biztosítékom arra, hogy tartja a szavát, de ez az utolsó esélye, mert nem tűröm, hogy a gyerek lelkébe megint beletaposson valahogy.  Ha csak egyszer is átveri, vagy hanyagolja, akkor elküldöm. Jött. Egész jól mentek a dolgok. Akkor jött, amikor csak akart, a munkája miatt így kellett megoldani. Bármikor jöhetett, megoldottam, sőt, lehetett a laskásomban a gyerekkel. Nem volt gond nekem, örültem, hogy örül a kisfiam. Oli első mondata, mikor megmondtam neki, hogy mindjárt itt van az apukája /2 év után/: „Az én apukám??”….. 8 hónapig volt képes félretenni az egóját és jönni…. 

Most tartunk ott, hogy miattam nem jön a gyerekhez, mert engem annyira rühell /persze, mert kimondom, ha valami nem tetszik és nem hódolok be 😉 /. Már elvárná, hogy én fuvarozzam a gyereket haza tőle…Nemet mondtam. Ezért nem is vitte el a gyereket. Na, ennél mondtam neki, hogy ha látni karja Olit, akkor a végzésben megadott napokon, módon teheti. Ha nem jön, megyek a bíróságra. Közölte, hogy már mehetek is, mert ő úgy nem „tud” jönni… 

Ennyi a történetünk lényege, majdnem röviden 😛 🙂                                             Annyit tudnotok kell, hogy bár nehéz megállnom, de Oli előtt nem szoktam rosszakat mondani az apjáról. Nem ezt az értékrendet szeretném neki átadni. Most kérek egy időpontot a gyerekpszichológustól, hogy miképp mondjam meg a gyereknek, hogy megint nem fog jönni az apja. 

És álljon itt végezetül egy gondolat: 

“Az akadályok nem törhetnek meg; minden újabb akadály az elszántságomat fokozza.” (Leonardo da Vinci)

 Következő alkalommal egy kis csemegét hozok a pozitív oldalról: párkapcsolataim 😀

Legyen pompás napotok ma is 🙂